Egy nap közhírré tétetett, hogy Kézdin megrendezik a szónokversenyt ahová tőlünk is várnak képviselőket. Hárman jelentkeztünk erre a feladatra, Csilla, István és én.Mindenki készült a maga módján, ki így, ki úgy, ki sehogy. Hogy őszinte legyek én nagyon vártam és túl buzgott benne a kíváncsiság, hogy milyen lehet egy hétvégét együtt lenni két egyetemi tanárral, Annával és Szilveszter László tanár úrral. Halvány elképzeléseim voltak ezzel kapcsolatban. Arra számítottam, hogy Anna hozza az Annás formáját (képviseli majd a jókedvet, a felszabadultságot) és a tanár úrtól meg mérhetetlen komolyságot vártam. Többé-kevésbé mellé fogtam a számításaimmal. Na de ezt hagyjuk későbbre...
Én egy nappal korábban érkeztem meg és nagyon kalandos volt az út. Életemben először mentem Kézdire. Felültem a buszra és a sofőr bácsi kedvesen odaszólt, hogy sajnálja, de a busz csak Kászonig megy, MÁTÓL, mert nincs elég utas. Körülbelül sejtettem, hogy Kászon hol van és mint van, de arról már nem volt információm, hogy onnan, hogy jutok el Kézdire. Nagyon örültem a kedves bejelentésnek és akartam is hívni anyuékat, hogy újságoljam el, hogy mi a szitu, de a legnagyobb örömömre a robotnéni belesúgta a fülembe, hogy sajnáljuk, lejárt a kártyája. Óhhh igen!! Pont erről álmodtam reggel.
Hárman voltunk a buszon utasok. Megkérdeztem, hogy valahol majd tudok stoppolni. Biztosított a háromszéki tájszólással beszélő bácsika, hogy természetesen fogok tudni. Kicsit féltem ettől a természetesnek vélt dologtól, mert egy autót sem láttam. Na de bíztam benne, hogy más út vonalon járnak és ezért nem találkoztunk.
Megérkeztünk, vagyis letett a busz, mert én még néhány jó km.-re voltam még a célponttól.
Az ég szépen borúsodott és én egymagamban, csomagokkal a kezemben álldogáltam az út szélén, reménykedve abban, hogy járnak még mások is a lovas szekereken kívül, akiknek a gazdája természetes sötét-sötét barnaságával és a szép tisztának látszó kökény fekete bajszával, odaszólt, hogy: „Naccsága! Jőjjön me mű elvigyük magát!” Azért annyira nem tartom magam bevállalosnak, hogy felmerészkedjek az uraság szekerére. Egyszer csak az első csepp lehullt és az orrom hegyén landolt. Hát nagyon jó volt! De a lepotyogó eső cseppek okozta hangon kívül motorbúgást hallottam. És jött is egy Dacia! Olyan erőbe dobassál stoppoltam, mint még soha, csak sajnos ez hidegen hagyta a sofőrt.
Rá kb. öt percre, ami akkor, ott, abban a helyzetben egy órának tűnt, jött egy jó lelkű ember aki megállt és az egyetem épületéig vitt.
Az az igazság, hogy egy kis rossz érzés fogott el, mert egyedül voltam és nem ismertem senkit. Elmentem a titkárságra, hogy jelentkezzek be. Ahogy megmondtam, hogy ki vagyok, olyan fogadtatásban részesültem, mintha valami fontos személy lettem volna, mintha én lettem volna a vásárhelyi egyetem vezetője. Nagyon jól esett az a meleg fogadtatás.
Egy jó meleg tea után elvittek, hogy mutassák meg, hogy hol fogom tölteni az éjszakát. Lepakoltam a cuccaimat és azzal mentünk is, hogy részt vegyünk az előadásokon, amik a nevelői munkával kapcsolatosak voltak. Volt amelyik nagyon tetszett, volt amelyik kevésbé.
Utána, mikor már farkas éhes voltam elmentünk ebédelni. Az az ebéd nagyon fincsi volt, csak egyetlen szépség hibája volt az egésznek... Én egyedül ott voltam a tanárokkal és ők egymásközt is olyan kimérten beszéltek, hogy nagyon feszültnek éreztem magam. Közben az a gondolat járt a fejemben, hogy: „jaj, mikor jönnek már Istvánék?!”
Szerencsére hamar túl estem az ebéden és visszavittek a szállásra, ahol pihenhettem.
Egy-két óra pihenő után várakozásban telt el az idő, mert azt mondták, hogy kell érkezzenek a kolozsvári lányok. A kíváncsiság fúrta ismét az oldalam, és százféleképpen elképzeltem. Nagy későre megérkeztek ők is. Nem volt nagy társalgás köztünk. De szerencsére már este volt és tudtam, hogy hamarosan én sem leszek egyedül.
Reggel gyorsan elkészültem, csak a gyomrom rakoncátlankodott. Ő jobban izgult, mint én magam a verseny miatt. Mert hát ez már péntek volt, a verseny napja.
Miközben a lányokkal reggeliztünk ismerős kacagásra lettem figyelmes. Hátra fordultam és megláttam a lilába öltözött nőt, utána a két öltönyös férfit és tudtam, hogy megérkeztek Annáék is. Amit viszont nem tudtam, hogy mivel érkeztek... Leültek az asztalhoz és kezdtem mesélni, hogy hogy volt az út s erre Anna közbe vágja: „Az semmi, de mi taxival jöttünk!” Jól meg kellett gondolkozzak és gyorsan a fejembe végig gondoltam az útvonalat. Juj, hát az azért nem volt semmi, hogy Vásárhelytől Kézdiig eljöttek taxival!
Aztán egy gyors beszélgetés után elmentünk a színházba, ahol a verseny volt. Szerintem mindhárman nagyon izgultunk, csak volt aki jól rejtette, az izgalmát. Csilla az első sorszámot húzta, én a 13.at, az Istvánéra már nem emlékszem. Először a középiskolások méretették meg magukat, aztán jöttünk mi. Csilla nagyon jól helyt állt, olyan természetesen mondta a kis mondanivalóját, mintha két régi barátjához beszélt volna. Nagyon ügyes volt!
Istvánt a szónoklat közben két ragyogó szempár elvakította ezért egy picit beletévedt a szövegébe. :)
Amikor én kerültem volna sorra és próbáltam koncentrálni a mondanivalómra, rájöttem, hogy nem jut eszembe, hogy mit akarok és mit kell mondjak. Ezért az improvizálós készségemre hagyatkoztam és úgy spontán mondtam el. Igazából ami engem inspirált az az előttem lévők beszéde. A nagy többség azt akarta nekünk sugallni, hogy elég rossz a világ és minden rossz benne. Én ezt kívántam megcáfolni, kisebb nagyobb sikerrel.
Aztán a második forduló is improvizálás volt, de az sajnos nekem nem ment jól, mert az idézetről, amit én kaptam nem jutott semmi jó eszembe.
A verseny után sétáltunk a városba és nagyon jó volt. Sokat nevettünk.
Este egy gála műsorral záródott, ahol bemutattak egy remek színdarabot. Olyan ropogósakat kacagtunk, hogy fájt a hasam is bele.
Kihirdették a verseny eredményét és Csilla, közülünk a második helyezést kapta. Persze volt egy kicsi csalódás, mert hát a remény élt bennem, de úgy érzem, hogy azt a tapasztalatot amit ott szereztem nem tudja fölülmúlni egy dobos hely sem.
István, Csilla és én elmentünk vacsorázni, nagyon jó volt! A vacsora után vártuk, hogy a tanárok is végezzenek, és együtt menjünk Csernátonba.
Végre megérkeztek és késő este útnak indultunk. Nem is gondoltam, hogy egy olyan szép helyre és szép házba fogunk menni.
Nagyon jól telt az az este is, nevetgéltünk és ekkor ismertem meg, a tanár úr vicces oldalát. Igazából ő egy hatalmas party arc! :)
Éjfél elmúlt és mi még mindig ébren voltunk. Aztán egyenként hulltunk bele az ágyba és még egy kis beszélgetés után elszenderedtünk.
Másnap frissen és üdén ébredtünk, készen álltunk az az napi nevetésre. Egy jó, kiadós reggeli után elmentünk és megnéztünk a Haszmann Pál falumúzeumot, ami rendkívül szép és érdekes volt.
Nagyon jó hangulatban telt az ott töltött néhány óra!
Vissza fele kiszemeltünk egy vár maradványt, ami egy „kisebb domboldalon” volt, vagyis inkább Anna szemelte ki, mert ő volt a kezdeményezője, hogy felmásszunk oda, annak ellenére, hogy szép kis magassarkú volt a lábán. A tanár úr is félcipőben megmászta. De ott is olyan jó volt! És az egészben a legjobb az volt, hogy még az idő is nekünk dolgozott, sütött a nap. :)
Visszaérve a házhoz, remek hangulat fogadott minket. Táncoltak, énekeltek, főztek, benépesült az egész táj.
Leültünk egy asztalhoz és ott is jó kedvvel folytattuk a beszélgetést. Szóba került az a félelmetes matematika és az egyetem ügyes-bajos dolgai.
Lassan már indulnunk kellett volna, de még nem tudtuk, hogy hova, merre. Aztán kisakkoztuk, hogy el kellene jutni Brassóba, onnan majd maxi-taxival tovább.
Szerencsére volt két rendes ember, pontosabban, Tündike, aki az egyetem adminisztrációs dolgait intézi és az ő párja, Hunor,és elvittek minket Brassóba.
Én aztán leváltam a többiektől, maradtam egy napot Brassóba, a barátomnál.
Hát így telt az a hétvége, amely az egyetemen eltöltött idő alatt a legjobb volt! Végül még egyszer szeretném kiemelni a vendéglátók kedvességét. Kihozták magukból a maximumot, köszönjük nekik, hogy lehetőségünk volt megélni ezt a csodás hétvégét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése