Történt egyszer nemrégiben, hogy ellógtam a curriculum szemináriumról és miközben derüs jókedvemben bókoltam a buszon egy szép lánynak megcsörrent a telefonom. Egy gyors mozdulattal elökapom és ókoskodó emberhez illó tisztelettel szolaltam meg ’haló’, amire egy határozott női hang rákérdez „haló, István?”, „igen” feleltem. Ismerős volt a hang, de csak akkor ismertem rá igazán, amikor elhangzott a következő mondat:
- szia, Anna vagyok! Látom már elmentél a szemináriumomról...
Hirtelen elöntött a forróság, annyira meglepődtem, hogy nem tudtam mit mondani, a viszont üdvözlés valahogy eképpen hangzott el:
- cso – cso – csókolom...
- nem csókolom, szia! – válaszolt a tanárnőm
Ekkor már annyira zavarba jöttem, hogy lélegzetet is alig mertem venni. Ekkor közölte velem, hogy Kézdivásárhelyen megrendezésre kerül egy szónokverseny, amelyre nekem be kellene neveznem. Hát mit mondhattam volna... kissé vonakodtam eleget tenni kérésének, mondván, hogy egyeztetnem kell a munkahelyemen, hogy nincs-e valami elfoglaltságom aznapra, de még az Isten is úgy akarta, hogy szabadnapos legyek, igy hát nem volt más teendőm, minthogy másnap közöltem a tanárnőmmel „igen kérem, beneveznék a szónokversenyre”.
Telt, múlt az idő és én már bele is feledkezdtem, hogy nemsokára részt kell vennem egy rangos retorika versenyen. A verseny előtt néhány pillanat erejéig összeültünk Annával, Szilveszter tanárúrral és Zsuzsával megbeszélni a verseny részleteit. Ekkor kaptam kézbe az idézetet, amely útmutatóként szolgált a beszéd megírásához. Itt mindenki mondta a maga részéről a jó tanácsokat, ötleteket, csak én vakargattam a fejem, hogy „jaj Istenkém, hát nekem mikor lesz meg a beszédem?”
Másnap, egy nappal a verseny elött, sürgő-forgó munkaviadalba fogtam, hogy mindent elintézzek a munkahelyemen, hogy a versenyen töltendő időm zavartalan legyen, csak úgy déltájt jutott eszembe, hogy nekem még beszédet is kell írnom. De mit írjak? Ez volt a nagy költöi kérdés. Hamarjában beírtam a kapot idézete egy gyorskeresőbe és megtoldottam egy annyival „szónoki beszéd”, rákerestem a világhálón, de sajnos nem lettem sokkal okosabb, igy előkaptam a humorérzékem, egy csipet emléket a volt osztályomról és elkezdtem írni. A sorok szépen gyülegettek, csak hát abból egy kedves és humoros történet kezdett kialakulni, semmi köze sem volt a szónoki beszédhez. Ekkor mélyen elkezdtem gondolkodni és arra jutottam, hogy a magyar nyelvet fogom méltatni, „én, Roman István a magyar nyelvet méltatom egy rangos retorika versenyen!” már ez a kis (számomra) humoros tény is meghozta a kedvem és csak ugy jött minden magától. Egy csipet ebből, egy csipet abból, majd jól összekevertem és kisütöttem a szónoki beszédem, amely a következő:
Gyerekeinkben a jövő
avagy
megteszünk mindent, amit kell vagy tesszük, amit tennünk kell
Tisztelt egybegyűltek: oktatók, nevelők, diákok,
Azért jöttem el ma ide, hogy elgondolkodjam veletek arról, hogy hol tart ma az erdélyi magyar nyelv használata a diákok körében. Megmondom. Saját tapasztalatom szerint ott, hogy két törzsgyökeres magyar erdélyi diák egy idegen nemzet nyelvén folytat társalgást. Helyénvaló? A válaszom egy kategorikus NEM!. […] NEM, NEM ÉS NEM! Évszázadok... véres évszázadok gyémánttá csiszolták a szép magyar nyelvünk, ezt hagyjuk elveszni, s ezzel együtt elvész mindenünk, […] mindenünk amink megmaradt.
Most, amikor kiharcoltuk magunknak a magyar tanintézményeket, a magyar nyelvű oktatást, a hivatalos helyeken a magyar nyelv használatát, most hagyjuk elveszni mindezt?
Változik a világ, ezzel együtt a nyelv is fejlődik. Ez így van rendjén. Új szavak, kiejtéshez igazodás, egyszerűsödés. Már a 18-19. században is így gondolkodtak a nyelvújítók. Ma, a diákok által sokat használt szleng, a kommunikáció nagy forradalmi csodája, a számítógép és ezáltal az világháló használatának következményeképpen sokat változott a nyelv, a szép magyar nyelv, csak sajnos az írásjelek és az ékezet nélküli írás a változás mércéjét egy nemkívánatos irányba billentette.
Amikor a magyar születésű Neumann János, a számítógép atyja, megalkotta a fejlődés legcsodásabb vívmányát, bizonyára nem azzal a szándékkal tette, hogy az a magyar nyelv halálos ítélete legyen. Mert ha így folytatjuk és nem ragaszkodunk foggal-körömmel nemzetünk nyelvéhez, annak beszédéhez, helyes írásához és olvasásához a diákok, gyerekeink körében, akkor bizony kedves barátaim, az a nap a Magyar nyelv halála lesz Erdélyben.
Kedves szülők, pedagógusok, most rajtatok a világ szeme, nektek, nekünk kell megtenni mindent azért, hogy gyerekeink a magyar nyelvet beszéljék. Ti, a jelen pedagógusai és mi, a jövő pedagógusai hivatottak vagyunk a nevelésre. Olyan nevelésre, melyben gyerekeinkért megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy egy jobb, szebb és új világ hajnalán, ahol szemünk fénye, magyarul beszél a magyar diáktársával, még a különböző szórakozóhelyeken is.
Sokat gondolkodtam azon, hogy ha majd megöregszem és a kisunokám megkérdi mit tettem azért, hogy ma magyarul beszélhessen, akkor mit fogok felelni. Ülök majd csendesen és úgy teszek, mintha nem hallottam volna kérdését vagy talántán lesz rá válaszom is? És önök elgondolkodtak már azon, hogy mit mondanának nekik?
Én, azért választottam a pedagógusi pályát, hogy gyerekek körében legyek, hogy olyan felnőtt és érett egyénekké neveljem majd őket, akik magyarul, magyarként lesznek naggyá. Kölcsey azt mondta egyszer „idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.”, ezt Einstein szavaival folytatnám: „van amiről azt tartják lehetetlen megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja”, én meg a népi szájhagyomány egyik csodás mondását vallom, mely szerint „amit megtehetsz ma, azt ne halaszd holnapra”, hát céltudatos jelen és jövő oktató-nevelőjeként megteszek minden tőlem telhetőt, hogy gyerekeim, diákjaim, az önök gyerekei tudjanak szépen, helyesen magyarul írni, olvasni és beszélni.
„Az idő nagy mester! Ez egy generációt természet rende szerént eltemet, s a következőben eléri célját” mondta volt egykoron Kölcsey, s mily igaza vagyon, hisz minden pedagógus a jövőnek dolgozik a jelenben, a múltért […] a szülők egyetlen értékéért, a gyerekeinkért, a kis csillogó gyémántjainkért, mert „akármilyen szép legyen a gyémánt, de ha rútul vagyon metszve, nem becsülik”. Hát csiszoljuk annak rendje és módja szerint olyan csillogóvá, hogy bárhol találkozik magyar magyar embertársával a nagyvilágban a szép magyar nyelvén hangozzék úgy az adjon Isten, mint a fogadj Isten, mert „Anyanyelvünk érzelemrokonító forrasztékot létesít magyar és magyar közt, éljenek bármely pontján a világnak.” (Idézet a magyar alkotmányból)
Már úgy délután négy óra fele járhatott az idő amikorra elkészültem a beszédemmel, ekkor hamar átküldtem Szilveszter tanárúrnak és Annának, hogy mentesüljek a helyesírási hibáim alól, nameg egy-két jótanács sem ártott. A javított változatot újra kinyomtattam és elkezdtem betanulni a szövegem. Megálltam a tükör elött és mondogattam hangosan, majd ösvényt taposva a ház körül a sok járástól mondta és mondtam magamnak a szöveget, de végül mégsem sikerült hibátlanul betanulnom, gondoltam, majd holnap, amig elérünk Kézdire betanulom.
Úgy este tizenegyóra után járhatott az idő, amikor felhívott Anna, hogy nincs közlekedési eszköz, amivel eljuthatnánk Kézdire. Hirtelenében nem tudtam, hogy most április elsejei bolondozás van, vagy csak nem hallottam rendesen amit mondott, de végül is valóban nem volt mivel elmenni. Ugyanis Szilveszter tanárúr személygépkocsija szervizelni volt, az Annáékéra meg a férjének volt feltétlen szüksége, ha jól tudom Ágneséktől is elkérte az autójukat, de sajnos arra is nagy szükség volt a családban, így hát néhány órával az indulás elött, nem volt mivel elindulnunk. Ekkor azt mondta Anna, hogy „hát egye fene elmegyünk taxival, de mindenként elmegyünk”. Mondom apámnak, holnap taxival megyek Vásárhelyre. Apám értetlenül nézet rám
- hát nem a fönököd visz be Vásárhelyre?
- De – válaszoltam – de én Kézdivásárhelyre megyek taxival.
Elmosolyogta magát, biztos arra gondolt mint én, hogy ma április bolondja van, pedig dehogy, nagyon is komolyan gondolta azt Anna, hogy a mi utunkba semmi sem állhat.
Hajnali háromkor ugortam ki az ágyamból. Egész éjszaka nem aludtam, folyton azon járt az eszem, hogy végül lesz mivel menni vagy sem, mert Anna nem hívott vissza, hogy van vagy nincs közlekedési eszközünk. Olyan háromnegyed négykor érkezett a fönököm és elindultunk Marosvásárhelyre, ahova negyven perc utazás után érkeztünk meg. Az egyetem épülete mellett megpillantottam Kántor Csillát, a másodéves kislányt, akivel együtt várakoztunk tovább Annára meg Szilveszter tanárúrra. Mig álltunk és vártunk elmeséltem Csillának a sztorit, hogy néhány órával azelött még nem volt mivel utaznunk, ekkor gondolkodtunk el azon, hogy egyáltalán megyünk vagy sem, de Csilla optimista volt és azt mondta, hogy biztos értesítettek volna minket, ha nem mennénk.
Alig, hogy potoltam a nikotin hiány okozta elvonási tünetem, érkezik egy taxi, amelyből Szilveszter tanárúr bukkant elő. Hát leírhatatlan az az érzés, amit akkor éreztem. A fülem mögé nyúlott a szám az örömtől és zavart voltam a meglepetéstől, hogy tényleg MI TAXIVAL MEGYÜNK KÉZDIVÁSÁRHELYRE! Útközben felvettük Annát és irány a célállomás, Kézdivásárhely. Ekkor még fogalmunk sem volt, hogy egész a célállomásig a nevetésé és a jókedvé lesz a főszerep.
Alighogy elhagytuk Vásárhelyt, elővettem a szövegem, hogy még olvassam át néhányszor, ekkor Anna elvette egy pillanatra, hogy átolvassa és ekkor derült ki, hogy nem is a javított verziót nyomtattam ki, hanem ugyan azt, amit átküldtem kijavítani. Egy kis pánik, meg nevetés lett belőle, de hát ez még semmi, ahoz képest, hogy ekkor derült ki számomra, hogy a verseny zsüri elnöke nem más, mint Adamikné Jászó Anna, a retorika könyv szerzője, na ekkor éreztem, hogy elment alólam a talaj.
Erre a taxis kezdett minket mégjobb kedvre deríteni, elmesélte hogyan kapta az aznapi Kézdi fuvart. Anna azt mondja, hogy:
- én kimentem a taxiállóba és megkérdeztem, hogy elvinne-e Kézdivásárhelyre?
Mire a taxis:
- igen ám, de az akivel megtetszet egyezni, az 10 percel az indulás elött telefonált nekem, hogy tíz perc múlva legyek Sárpatakon felvenni valakit és irány Kézdivásárhely, én meg akkor Megyesfalva körül voltam.
Szó ami szó az volt a lényeg, hogy volt mivel utaznunk, és csak reménykedtünk, hogy nyolc órára eljutunk Kézdivásárhelyre. Bár a GPS többször helytelen utasítást adott, söt egyszer bevezetett minket egy egyirányú utcába is, mondván „mennyen száz métert előre majd forduljon balra... balra...” hát mi befordultunk balra, az egyírányú utcába, de szerencsére életrevaló soförünk volt, olyan, aki már Kostancára, de még Ferihegyre is szálított utasokat Marosvásárhelyről, szoval egy talpraesett soförrel áldott minket meg az Isten, aki olyan komolyan vette a nyolc órai érkezést, hogy nyolc elött tíz perccel megpillantottunk egy táblát, melynek felírata „KÉZDIVÁSÁRHELY”
Amint megérkeztünk a célállomásra Zsuzsa már várt minket, az ő segítségével jutottunk el a rendezvény színhelyére, amely a város főterén volt. Telt, múlt az idő megkezdödött az ünnepély és a verseny. Amig a líceumi tanulók sorra elmondták a beszédük többször is kilopodztam füstölni, ezzel probáltam nyugtatni az idegrendszerem és féken tartani a bennem rejtözködő feszültséget, majd az egyes számot önmagának kisorsoló Csilla beszéde után újra kilopodztam cigarettázni az épület elé. Amikor kimentem szétnéztem, senkit sem láttam a közelben, hát rágyujtottam egy cigarettára és elkezdtem halható hangon mondani a beszédem, kint a nyilt utcán. Néhány bekezdés után megáltam egy lélegztvételre és hogy szívjak még egyet a cigarettámból, ekkor valaki elkezdett tapsolni. Hamar felemeltem a fejem és látom, hogy egy idős úr mosolyogva tapsol. Köszönetként bólintottam egyet a fejemmel és elmosolyogtam magam a lelkes hallgató közönségemnek, majd amint elindult a bácsi, tovább folytattam a beszédem. Amint teljesen átismételtem, látom, hogy a bácsi néhány lépésre tőlem értő figyelemmel hallgatta végig a beszédem és láthatóan tetszet neki. Ekkor igyekeztem vissza a terembe, mert a hetes szám volt az enyém és már ott ált az idő, hogy rajtam a sor.
Amikor hallom, hogy az eseményt konferáló személy felkéri a hetes számú versenyzőt, hogy tartsa meg beszédét, akkor lettem igazán ideges. Felálltam a helyemről és apró bizonytalan léptekkel, a szöveggel a kezemben elindultam a podium elé, szembe a nagyérdemű közönséggel. Megálltam, kihúztam magam és farkasszemet néztem a zsürivel, majd egy mély lélegzetvétel után meg-meg rekedő hangommal probáltam minél határozattabban előadni a szónoklatomat. Tisztán emlékszem, hogy mélyen elmerülve bámultam a velem szemben álló kijárati ajtot, hogy ne jöjjek zavarba a nagy tömeg láttán.
De sajnos (vagy inkább nem sajnos) mit gondoltam, mit nem, elkezdtem tekintetemmel körbenézni a terembe, keresve azon arcokat, amelyek elárulják, hogy mennyire hatásos a szónoklatom, amikor megakadt a szemem egy gyönyörű szempáron, mely mélyen nézet szemembe. Sötét volt az a szempár, akár az est, amely egy kedves, mosolygó arcról tekintet rám. Egy kecses mozdulatot tett kezével a kislány, mintha üdvözölt volna. Amint ajkai egyre távolodtak egymástól, ügy tünt, mintha egy csókot lehelt volna felém. S amint az a csók eltalált, a szavam is elált. Egy pillanatra megszüntem létezni. Csak néztem azt az aranyos tekintetet, amely egyre mosolygosabb és kihívobb volt. Egész beleszédültem... ajajj... és bele is feledkeztem, majd hirtelen észbekapok, hoppá... mi a következő szó, amit mondanom kell? Elfelejtettem. Azt el, de az a gyönyörü szempár még mindig elöttem ragyogott. Hamar a lapomra néztem, hogy tovább folytasam a beszédem, de sajnos olyan erőssen remegett a kezem, hogy kész csoda volt ugy olvasni. Bizony, olvasni, mert minden tudomány elszállt a fejemből, minden, ami addig ott lakozott. Csak az a gyönyörű szempár járt a fejembe, nameg a tulajdonosa, hogy vajon látom e még valaha? Hogy lesz e szerencsém megismerni? Hát sajnos, amint az utolag kiderült, sosem tudtam meg, hogy vaj’ ki ő, aki ily hatással bír felettem.
Amint befejeztem a szónoklatom egy pillanatra körbetekintettem, mint róka a tyúkoll körül, hogy hadd lám, van e legalább egy személy, akire pozítiv hatást mértem beszédemmel. Akkor úgy tünt, hogy a közönség nagyon unnyja már a sok szónoklatot, csak egy-két arcról lehetett látni, hogy értelmes tekintetet sugároz és figyelemmel követi az eseményeket. Mint szárnyaszegett madár, vagy mint csatát vesztett húszár vonultaltam el a podium elöl, miután a hallgató közönség tapsáért illedelmes hajladozásom megesett, de töretlen maradt jókedvem, hisz még akkor is azzal büszkélkedhettem, hogy egyetlen egyetemi hallgató férfiúként vettem részt e versenyen. Egy csatát elvesztettem, hisz sikertelennek könyvelhettem el a szónoklatom, de egy másikat megnyertem, hisz páratlan szempárra leltem és azt csodálhattam egy röpke pillanat erejéig, igy egy döntetlen háborúban nyert tapasztalataimmal szemléltem tovább az utánnam következő szónokok előadásait.
A szónoklatok végén, a délutáni improvizációs beszédig városnézésen voltunk. Megcsodáltuk Székelyföld egy csodás városának minden szembetűnő szépségét. Még fagylalt után is kutakodtunk a lányokkal és a humor meg a jókedv kíséretében tértünk be egy erkélyes italozóba, ahol a lányok fagylaltoztak, jómagam meg bátorságot öntöttem le a torkomon, hogy bizonytalanságom háttérbe szorítsam és bátor férfiűhoz méltón álljak majd ujra a zsüri elé.
Délután az egyetem alaksorában lévő könyvtárban gyültünk újra össze az improvizációs feladatra. Itt mindenki helyben kapott egy furfangos idézetet, amelyt felhasználva kellett megírnia egy szónoki beszédet. A hallgató közönség szavazhatot is a kedvencére, igy az erdményhirdetéskor egy közönségdíjas nyertes is volt. Ötössével vonultunk egy terembe, ahol minden csoport a kapot idézetet felhasználva igyekezett minél hatásosabb beszédet írni. Amint elkezdtem gondolkodni a kapott idézeten (amely valahogy igy hangzott: „amelyik pincér nem tud mosolyogni, jobb lett volna, ha vendégnek születik” – Gundel Károly), máris egy hölgy a hátam mögött igyekezett noszogatni, hogy gyorsabban fiatalember, már el is telt három perc, már alig van 10 perce. Hát nem volt elég az a szorító érzés a hastályékomon, a góc a torkomban, a zavart gondolkodás még egy „hátráltató noszógatás”( J ) is folyton a hátam mögött szaladgált. Végül szük tíz perc alatt, egy kis jókedv hatást hozó délutáni torok öblögetés és egy noszógató hölgy hatására a következő történetet ötlöttem ki (ami természetesen nem szónoki beszéd, de akkor csak erre futotta tőlem):
Kedves hallgatóság,
Képzeljék el, hogy a minap mondom a feleségemnek:
- hallod – é te Rózi, leugrom a pékségbe kenyeret venni – a feleségem bólintott fejével, én meg rohantam, ahogy a lábam birt, uccu neki, vissza se néztem, nehogy azt lássam a feleségem inti, hogy állj meg te Gézú.
Szoval rohantam egyenest az első étterembe, annak rendje, módja szerint berugni, ahogy az a férfi becsülethez illik.
Leülök az első asztalhoz és csitt-csatt pattintok egyet a pincérnek, hogy hozzon már egy üveg egri bikavért. Állok, várok, már egy óra is eltelik, gondoltam magamban „na ez tényleg elment Egerbe bikavérért”. Pár perc múlva megérkezik a pincér, hát jaj szegény feje, majd kúpán vágtam az üveg borral, csak sajnáltam. Á... nem a pincért, hanem a bort. Mondom neki:
- Egerből tetszett hozni a bort?
- Tetszik, nem tetszik fizetni igy is, ugy is kell – válaszolta
Hej, a kutya fáját, ekkor már olyan ideges lettem, hogy fogtam szegény párát és leültettem a helyembe. Mondom neki:
- na figyelj öregem, csak hogy lásd mennyire idegesítő a rendelés után várni, játszuk azt, hogy szerepet cserélünk
- rendben – válaszolt a pincér
Elmentem öt percre, majd visszajöttem hozzá felvenni a rendelést.
- mit hozzhatok kedves uram? – kérdem tőle csupa művelt bályommal
- egy használt fakoporsot legyen szíves – szólalt meg a pincérből lett vendég
- minek az magának? – kérdeztem rá nagy hirtelenében tele kiváncsisággal
- nem nekem, az anyosomnak lesz, egyébként a pincér kiszolgál és nem kérdez vissza – mondta – de ne siessen, mert az anyosom még nem igyekszik hasznát venni
Hát lám kedves hallgatóság, tanulják meg tőlem, saját böröm kárát, nem érdemes pincérből vendéget csinálni, mert az rosszabb mint maga a kritikus vendég. Gundel Károly azt mondta egyszer, hogy „amelyik pincér nem tud mosolyogni, jobb lett volna, ha vendégnek szűletik”. Hát ez a pincér mindkét dolgot mesterkézen forgatta
Amikor elkészültem az improvizációs szövegemmel, megáltam a másik terem bejárati ajtaja elött, várva, hogy beszólítsanak. Amikor be kellett volna mennem a terembe, néhány lány érkezett, akiknek úri emberhez mélton, kinyítottam az ajtot és előreengedtem öket, majd mögöttük igyekeztem a zsüri elé. A befele vezető folyoson az egyik lány megfordult és gratulált nekem a délelötti szónoklatomhoz. Akkor per pillanat ugy véltem, hogy ő volt az a lány, akin megakadt a szemem a tömegben, akinek sikerült zavarba hoznia, ma már nem vagyok annyira biztos benne, hiszen akkor, ott a befele vezető folyoson annyira ideges voltam, hogy elfelejtettem jól szemügyre venni, igy megmaradtam szavai bársonyos csengésével.
Az improvizácios feladat után, néhány órával később, a díjkiosztó ünnepség volt, ahol kiderült, hogy egyetemünk is büszkélkedhet egy döntös második helyezettel, Kántor Csilla személyében, aki az őszi Budapesti szónokverseny döntőjében méretteti meg magát. Az díjkiosztó gálaműsor néptáncal és humoros széki családkat bemutató előadással folytatodott, ahol a szerepben a csizmadia inas elszőktette a menyasszonyt, akivel a csuszos beltéri talajon és az ezeráncú csizma sikos talpának köszönhetően elesett. Először mindenki azt hitte, hogy az előadás része, majd mindenki felálva tapsolt az élethű eseménynek, csak kissé később derült ki, hogy valóban elestek, ami nem képezte a szerep részét
A gálaműsort követöen a Vigadóban, élő zene kiséretében és a lányok társaságában folytattam az estét. Vártuk, amig Annáék a tanári karral megvacsoráznak, hogy elutazhassunk a kiruccanásunk következő helyszínére, Csernátonba, ahova ugy éjféltályt érkezhettünk meg. Egy látványos és kellemes helyszín, egy népi motivumokkal díszitett fakunyhó várt ránk, itt éjszakáztunk. Lefekvés elött még ellőttünk néhány poént, felhajtottunk egy pohárka szíverősítőt, majd a lányok a kijárathoz és a konyhához közelebbi szobában vetettek ágyat, mig jómagam Szilvesztertanár úrral az épület legbelső szobályában kaptunk fekvőhelyet. Reggel nyolckor keltem, még mindenki aludt a lányok közül, csak jómagam és Szilveszter tanárúr voltunk talpon. A reggeli cigarettám mellett elbeszélgettünk a tanárurral, akit volt szerencsém ezáltal közelebbről megismernem. Elmondhatom, hogy ellentétben az első benyomással nagyon kedves, humoros és nyilt látokörű ember, aki a maga kimértségével, arisztokratikus mozdulataival és visszafogotságával megtestesítője a példatanár modellemnek. Már csak azért is mondom el, mivel ő az egyedüli személy az egyetemen, aki nem akar meggyözni arrol, hogy egy iskolában mindenképpen tegeződni kell (J ).
A reggelizés után elkezdődött a gulyásfőző verseny, amelyen sajnálatomra nem vettünk részt csak szemlélőként, sosem fogják megtudni a székiek, hogy ezáltal miről maradtak le. El sem tudják képzelni, hogy a mezőségiek olyan finom gyulyást/bográcsot tudnak készíteni, hogy mind a tíz ujjuk megnyalták volna. Amig a gulyások rotyogtak a parázsló tűz felett, mi a lányokkal, Anna és Szilveszter tanár úr kiséretében elátogattunk a közelben fekvő örtorony romjaihoz, amely mellesleg a mindig féktelen jókedvű Anna ötlete volt. Itt meg kell említenek két nagyon humoros eseményt, amely bearanyozta az aznapi kedvűnket. Először is azt, hogy Anna egy olyan tízcentis tűsarkú cipőben mászta meg a meredek felvezető útat a romok fele, ami ugyancsak arról tanuskodik, hogy az ő útjában aztán tényleg semmi nem álhat és bizonyítja, hogy ha valamit nagyon akarunk elérhetjük, még akkor is ha nem rendelkezünk a megvalósításhoz szükséges dolgokkal, minden az akaraton és annak mértékén múlik. A második felejthetetlen dolog az volt, amikor a visszafele úton Szilveszter tanár úr elmagyarázta nekünk a székely magyar nyelv furfangjait, itt példaként említette meg, hogy a „szárelem” és a „szerálem” két külön álló fogalom. Az első az ige, a ’szerelni” ige széki változata, a második a főnév, a „szerelem” szó székely változata. Nahát, én még másnap is nevettem, hogy egy aprocska betüeltérés milyen gabalyodást okozna, nekem, a mezőség szűlőttének fel sem tűnt ez az ottlétünk alatt, csak csodáltam a furfangos és érdekes hangzású nyelvet.
A romoktól visszatérve egy táncverseny döntőjét szemlélhettük meg, amelyt az elkészült gulyások értékelése után a délutáni evés, ivás követett. Majd elfelejtem megemlíteni a Csernátoni falumúzeumban tett látógatásunkat, ahol a lányok Annával gyermekláncfűből elkészítzették királykisasszony koronájuk, amely a felbecsülhetettlen szépségűk további ékköve volt.
A késő délutáni díjkiosztó versenyt követően, ahol is a különböző versenyek győzteseit díjazták, mint például a focibajnokság, fonás, fafaragás stb, szoval ezt követően eltávoztunk Brassóba, ahonnan autobusszal utaztunk tovább Marosvásárhelyre, csak Zsuzsa maradt ott Brassoban. Késő estére érkeztünk meg Marosvásárhelyre, ahonnan autoval tovább utaztam hazafele, egy darabig még Csilla is velem utazott. Majdnem éjfél volt, amikor betoppantam otthonom ajtaján, tele jókedvvel, élménnyel és felejthetetlen időtöltés szűlte emlékekkel, melyeket örök időkön át örzök féltet kincsim között. Mindezért a sok csodás élményért hálás vagyok Annának, hogy benevezett a versenyre, a tanárúrnak, hogy időt és energiát nem sajnálva javította a számtalan helyesírási és fogalmazási hibám a szónoklatomban, a lányoknak, akik tartották bennem a lelket és a jókedvet. Külön köszönet a szervezőknek, akik nagyon kitettek magukért és szívűk, lelkük beleadva igyekeztek pihentetővé, szórakoztatóvá és gondtalanná tenni a hétvégénk, nélkülük mindebben a sok csodás élményben nem lehetet volna részem.
